Családot? Köszönöm, nem kérek!

2017. március 21. 14:56

Bébiszitterként kaptam állást suli után egy 9 gyermekes családnál! Igen, 9, azaz KILENC! Mikor először meghallottam a számot, azt hittem, tévedésből, valami nyúldinasztia regisztrált az ügynökségnél.

(...)
 
Két dolgot biztosan tudtam ekkor: színésznő leszek és nem lesz családom. Az első nem szorul magyarázatra, hittem, hogy ősidőktől erre tartogatott engem a jó Isten. Világos, kész. Családot? Köszönöm nem kérek! Az anyaság, a feleségeskedés, pláne a gyerekek a Psotai-léttel összeegyeztethetetlen fogalmak voltak bennem. Egy velejéig színésznő nem őrlődhet fel a család oltárán, nem szórhatja szerteszéjjel önnön valóját pelusok, cuclisüvegek és a mosogatás póriságában! Egy Psota Irén nem állhat a gőz fölött a pacalt kavargatva, miközben borostás, atlétában izzadt férje ráordít, hogy: »mikor lesz már kész az a rohadt ebéd?«. Ezt nem lehet, ezt nem szabad, ez mindennemű művészettel ellentétes állapot! Nem lesz családom, hisz minden egyes sejtem majd az átlényegülésben kell feloldódjon a világ színpadain, és ily módon töltöm be később teremtésem valódi célját! Elhatározásom mindkét dologban tehát igen megalapozott és megmásíthatatlan volt. 

Bébiszitterként kaptam állást suli után egy 9 gyermekes családnál! Igen, 9, azaz KILENC! Mikor először meghallottam a számot, azt hittem, tévedésből, valami nyúldinasztia regisztrált az ügynökségnél. Ezt a viccemet el is sütöttem az irodában ülő hölgynek, akinek pillantása hamar beszüntette horkantgatós röhögésemet.
 
Első munkanapom egy januári délutánra esett, amikoris haza kellett kísérnem a nyúlcsalád, azaz Szabadosék egyetlen leánygyermekét, Julcsit. Emlékszem az Operaház melletti balettintézethez mentem érte és türelmetlenül vártam, hogy ez a törékeny kis lányka átöltözzön az órája után. Kissé zavartan, enyhén feszengve bemutatkoztunk és elindultunk tömegközlekedéssel a városon át. Lopva nézegettem őt. 8 éves forma, barna copfos, szeplős kislány volt, számomra teljesen indokolatlan mosollyal az arcán. Mikor az egyik metróátjáróban elmentünk egy pékség mellett, kedvesen rám nézett és csillogóan tiszta, előrehálás szemekkel így kiáltott: »én itt rettenetesen szeretem a kakaóscsigát!« Nem is tudom hallottam-e, láttam-e korábban annál aranyosabb jelenséget, mint akkor, ott azt a kis 30 kilónyi copfost, ahogy – gyors helyzetfelismerésem szerint - éppen péksüteményt kért tőlem. Életemben először találkoztam nálamnál fiatalabb gyermekkel, akit úgy igazán észleltem, megfigyeltem, akivel egyáltalán
váltottam néhány szót, és ez a számomra teljesen új élmény pont egy ilyen kis erdőtündére figurával történt.” (...)
 

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://m.csalad.mandiner.hu/trackback/29320

Partnereink: